Manapság sűrűn és szívesen hivatkoznak (már megint) mindenféle globális gazdasági válságra. Jelenleg nem célom, hogy ennek nevetségesen hazug voltát bizonyítsam, ettől függetlenül persze az. Magyarországnak azonban nincs szüksége „világválságra” ahhoz, hogy gazdasága nehéz helyzetbe kerüljön. Mi önerőből is képesek vagyunk azt padlóra küldeni.
Amit most írok, annak „összeesküvés-elmélet” szaga lesz, de ha megfigyeljük az okozott károk nagyságát, akár csak egy-egy részterületen is, akkor rájövünk arra, hogy pusztán a hozzá nem értés ezt nem okozhatja, különösen nem ilyen hosszú időn keresztül. A magyar emberekről el lehet mondani, hogy birkatürelme van, de azt nem, hogy ennyire a végletekig ostoba.
Sőt, inkább egyenesen csodaszámba megy, hogy minden nehézség ellenére még mindig van fémfeldolgozó iparunk. Gondoljunk csak a Monarchia minket szolgasorban tartó berendezkedésére, Trianon következtében a nyersanyagbázisunk döntő többségének elvesztésére (addig pl. fa-exportőrök voltuk, utána behozatalra kényszerültünk, a nemesfémről, sóról nem is szólva). A szovjet idők „jóvátételi rekvirációira”, aminek következtében teljes gyárakat foglaltak le, és vittek el, rögtön ezután a Rákosi-féle elmebeteg „vas és acél országa” megalomániára. Amibe majdnem éhen pusztult egy fél ország.
Nem sok kellett volna hozzá, hogy a ’30-as évek Ukrajnájának sorsát megtapasztaljuk.
Mindezek ellenére volt egy MÁG, egy GANZ, egy RÁBA, Ikarusz, Csepel, csupa olyan név, melyek méltán voltak ismertek szinte világszerte. Műszaki szakembergárdánk, a képzésünk színvonalának köszönhetően, a világ élvonalába tartozott, igen jó példa erre az amerikaiak büszkesége: a T-Ford, melyet magyar mérnök tervezett. Sőt, a gyártórendszer kidolgozása is őt dicséri. Korabeli nyilatkozatokból tudjuk, hogy egy Magyarországon megszerzett érettségit a ’40-es évekig tőlünk nyugatra egyenértékűnek kezelték 2 év egyetemi képzéssel…